A hipnózisok következtében nemcsak érzésre lettem jobban, de lelkileg is egyre gömbölyűbb volt a világ.

Először gondoltam egy nagyot, és a gyógytornát lecseréltem hastáncra. Egyrészt fizikailag tett nagyon jót, másrészt lelkileg, amit onnan vettem észre, hogy a pasasok elkezdtek bámulni az utcán, de olyan furcsán, mintha elkenődött volna a sminkem (pedig nem). A hastáncot elkezdtem februárban, májusban pedig megismerkedtem az én életem párjával (akiről persze akkor még messze nem gondoltam, hogy majd az lesz, de ez egy másik történet:))).

A laborleleteim bámulatosak voltak, a reumatológus nem győzött csodálkozni, de azt, hogy ő nem hiszi el, hogy ez az állapot tartós és nem bemagyarázott, az abból derült ki, hogy pár hónappal később előhozakodott azzal, hogy akkor talán szedjek sejtosztódásgátló gyógyszert. Na, ez volt az, amire kategórikusan kijelentettem, hogy NEM. Terveim között szerepelt egy baba, úgy nézett ki, hogy az apuka alapanyag is megvan hozzá, ezt nem húzhatta keresztül semmilyen vegyianyag.

Próbáltam egyezkedni, hogy mit szólna esetleg a doktornő a homeopátiához. Erre az ő válasza volt kategórikus NEM, úgyhogy én akkor éreztem, hogy elválnak útjaink.

Találtam egy homeopátiával foglalkozó orvost, aki hasonlóan az akupunktúrás orvoshoz, nagyon részletesen kikérdezett, és nemcsak az alapbetegséggel kapcsolatban. Kaptam egy homeopátiás, nagyon erős májméregtelenítő szert, amit hetente egyszer kellett szednem. Legnagyobb döbbenetemre pontosan ugyanaz történt meg, ami hónapokkal azelőtt a hipnózis esetében. Bevettem a szert pénteken, szombaton fájtak az izületeim. Hónapok múltak el, és végül a rosszabbodások elmúltak, minden izületem rendbe jött, kivéve a jobb kéz mutató és középső ujjának első izületét, amely egyfajta roncsolódott, torzult állapotban maradt, de már fájdalom nélkül. Ez a kis izület azóta is jó szolgálatot tesz, pontosan jelzi, mikor zajlanak a szervezetemben olyan folyamatok, amelyekben a lerakódott méreg távozik a szervezetemből.

Nagyjából ez volt az izületi gyulladásom 10 éves története a kezdetektől a gyógyulásig. Amit tanultam belőle, és amiket mind a mai napig alkalmazok a tanultakból, az lesz a további bejegyzéseim témája.

Több hónap eltelte után elmentem egy pszichológushoz, aki hipnózissal kezel, és elmondtam neki, mi a helyzet. Szépen megbeszéltük, hogy bizony, bizony, az ilyen agykontrollos kutakodás több mint veszélyes, ugyanis úgy hozza fel a tudatalattiból az oda nem véletlenül eltemetett dolgokat, hogy közben valójában nem oldja meg a problémát. A piszkálgatás miatt pedig a tudatalatti még jobban beburkolózik, még mélyebbre temeti el a dolgokat, ahonnan sokáig tart újra kipiszkálni.

Ez így is történt. Fél évig jártam hetente-kéthetente pszichológushoz hipnózisra, anélkül, hogy bármilyen eredménye lett volna.

Milyen az a hipnózis?

Nem olyan, mint ahogy az a Mario és a varázslóban le van írva. Nincs az ember sem elkábulva, sem nem csinál meg olyan dolgokat, amiket nem akarna. És a pszichológus sem faggatja olyan dolgokról, hogy vajon csecsemőkorában meg akarta-e gyilkolni titokban a szüleit, amikor 10 percig hagyták pisis pelenkában ordítani.

A hipnózis olyan, mint egy félig alvó állapot, amikor az ember becsukja a szemét, elképzel egy szép rétet, patakot, madárcsicsergést. Ez még így elmenne egy sima relaxálásnak is, de mivel ott a pszichológus, ő elkezd kérdezni. Erre elkezdenek képek feljönni, amelyek egyébként nem éppen pozitívak, sőt, nagyon félelmetesek is lehetnek. A pszichológusra azért van szükség, hogy felmérje, mikor kell tovább forszírozni a kérdést, vagy mikor kell más irányba terelni a hipnotizált személy gondolatait.

A csoda: amikor a hipnózis elkezd működni

Fél év után jött el a pont, amikor a hipnózist követő napon mindig rettenetesen rosszul lettem, fájdalomcsillapítók tömegét kellett bevennem. Aztán eltelt pár nap, és jobban lettem, jobban, mint a hipnózis előtt voltam. Akkor tudtuk, hogy megtörtént az áttörés, most nem szabad abbahagyni. Ismét nagyjából 2-3 hónap telt el így, és mindig egyre jobban és jobban lettem, lassan már alig kellett fájdalomcsillapítókat szednem.

Akkoriban jártam gyógytornászhoz is, aki megkérdezte, hogy minek megyek el hipnózisra, ha utána rosszabbul leszek. Nagyon rendes és jó fej gyógytornász volt, de akkor jöttem rá, hogy már régen egy olyan úton járok, amit a nyugati orvostudományban élő emberek nem fognak megérteni. Én akkor azt mondtam, hogy azért megyek el újra, mert ez lesz a megoldás, nem pedig a gyógyszerek. És nem 40 évesen akarom majd a fejemet a falba verni, hogy nem tettem meg mindent a gyógyulás érdekében, és ráadásul még tök egyedül is maradtam. (Mert persze mondanom sem kell, hogy egy beteg nő semmilyen férfi számára nem vonzó. Gyanítom, a nők előbb belemennek egy betegápolásos kapcsolatba, mint a férfiak...)

Az agykontrollban nem véletlenül hívják fel a figyelmet arra, hogy ezzel az eszközzel óvatosan kell bánni. De mégsem hangsúlyozzák eléggé. Arról sem esik szó, hogy avatatlan kézben nagyobb kárt tud tenni, mint amekkora hasznot hajt.

Kezembe került egy agykontrollos könyv, amely arról szólt, hogyan is juthatunk a nyomára annak, hogy mi okozta a betegségünket. Valahogy úgy írta le a technikát, hogy személyesítsük meg a betegséget, és kérdezzük meg, miért van velünk. Mikor már több éve tartott ez a helyzet (egészen pontosan 5 éve), és 1 év kitartó agykontroll programozás után sem értem el semmilyen eredményt, gondoltam, én is kipróbálom. Borzalmas megrázó élményben volt részem. Volt ott minden, de leginkább halálfélelem, rettegés, vér, és utána egy 24 órán keresztül tartó sírógörcs. Úgy gondoltam, na, most biztos feloldódott a probléma, mostmár meg kell hogy gyógyuljak.

Nem gyógyultam meg, sőt, talán még rosszabb is lett az állapotom.

Az első tünetek után eltelt 3 év, mire - harmadik próbálkozásra - egy olyan reumatológus-immunológus orvoshoz jutottam el, aki már értett is a szakmájához. Ő nagyon alaposan kivizsgált, mozgatott, tapintotta a meleg izületeket, nagyon részletes vérképet csináltatott. Aztán jött az újabb óriási pofon: a diagnózis SLE. Először ez még semmit nem mondott nekem, de aztán elkövettem az óriási baklövést: rákerestem az interneten, mi is az az SLE. Az eredményeket végigolvasva meglehetős mély depresszióba kerültem, úgy éreztem, a saját szervezetem esküdött össze ellenem, és bármikor úgy dönthet, hogy na most akkor elég, és szép lassan kivégez az immunrendszerem segítségével.

Akkor egy héten belül két, egymástól független ember is tanácsolta, hogy menjek el agykontroll tanfolyamra. Nem telt bele 2 hét, és már ott voltam. Domján László tartotta a tanfolyamot, és óriási élmény volt, amikor sikerült lemennem alfa állapotba. Nagyon kellemes, megnyugtató állapot volt, szinte még testen kívüli élmény is kísérte, valamiféle lebegés, amikor úgy éreztem, felülről látom a termet.

Innentől kezdve naponta agykontrolloztam. Azt programoztam magamban, hogy látom a doktornőt, aki nézegeti a leleteimet, és azt mondja, fantasztikus, hogy én vagyok az az ember, aki meggyógyult ebből a betegségből. Érdekes volt, hogy évekkel később valóban ez történt - kicsit azért másképp - de nem az agykontrollnak köszönhetően.

Amikor a gyógyszerek már tönkretették a gyomromat, és a fájdalmak semmit sem enyhültek, eljött egy nap. Az a nap volt az, amikor 5 percig tartott felállni a székből a munkahelyemen. 5 percig egyenesítgettem a térdeimet, mire el tudtam indulni. Akkor és ott elkezdtem bőgni, összepakoltam és hazamentem. A hazaút pedig nem is egyenesen haza vezetett, hanem egy akupunktúrás rendelőbe, ahol véletlenül éppen aznap délután volt egy üres hely, amikorra vissza tudtam menni a doktornőhöz.

Döbbenetes volt az első állapotfelmérés. Mai agyammal ezen már egyáltalán nem lepődök meg, de akkor nagyon csodálkoztam, hogy mi köze van az időkénti fejfájásom minőségének, intenzitásának, irányának ahhoz, hogy izületi gyulladásom van. Ma már világos, hogy az volt az első találkozásom a holisztikus szemlélettel, amely az embert nem széttagolt orvosi szakterületekben szemléli, hanem kerek egészként.

Még aznap megkaptam az első kezelést is, és úgy tudtam lemenni a lépcsőn, hogy már csak akkor vettem észre, hogy lefelé kell lépkedni a fájós térdeimmel, amikor lent voltam. Innentől kezdve 3 évig jártam akupunktúrára, ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb gyógyszert kelljen szednem. De a megoldástól még mindig messze voltunk...

10 évvel ezelőtt indult a dolog. A kezemen a középső ujjamnál a legelső izület piros volt és fájt. Mintha beütöttem volna valahová, de nem emlékeztem, hogy beütöttem. Sokáig nem is múlt el. Aztán fájt a talpam az ujjaim alatti párnás részen. Azt gondoltam, a sok gyaloglás meg a cipők kialakítása miatt. De a kettőt nem hoztam összefüggésbe.

Mikor hónapok teltek el, és a másik kezemen is piros lett az izület feletti bőr, akkor már gyanús lett a dolog, és egy orvos rokonunk javaslatára felkerestem a Nagy Fehér Doktornőt a neves kórházban. Már a bejutáshoz is 6 hét kellett, és mire hozzá eljutottam, addigra már fájdalmaim is voltak, szedtem is a fájdalomcsillapítókat rendesen.

Úgy vizsgált meg, hogy hozzám sem ért. Említettem neki, hogy a talpam is fáj, de azt se nézte meg közelebbről, hogy mi lehet a gond. Annyit kérdezett: "Hány éves maga?" Mikor megmondtam, hogy 29, úgy nézett rám, hogy azt a nézést kiheverni több évig tartott. Benne volt minden: a szánalom, a közöny, a felsőbbrendűségi érzés, csak egy valami nem. Az ő tehetetlensége. Ő elfogadta, hogy ez már csak így van, vannak betegek, akiket "meg TUDUNK gyógyítani", és vannak ilyen kis szerencsétlenek is, akiknek már 29 éves korukban kimutatható a vérükből az emelkedett reuma faktor. Ők így jártak, nekik ezt dobta a gép.

Azért felírt valami kádfürdős akármit, ami semmit sem használt az ég egy világon, csak egyre rosszabbul lettem. Lassan már a térdeim és a könyököm is fájni kezdett, hol itt, hol ott gyulladt be egy-egy izület. Szedtem a gyulladáscsökkentőket, amik épp csak annyit használtak, hogy valamennyire tudtam mozogni. De túl egyszerű lett volna az élet, ha akkor csak ezek a fájdalmak és ez a betegség van az életemben...

Miért kezdem el írni ezt a blogot? Írok már kettőt, az egyiket több mint 2 éve, úgyhogy tudom, mit jelent egy blog írása, még akkor is, ha az ember könnyen ír. Azt is tudom, hogyan tud az ember olvasókat szerezni a blogjára, honlapjára. De itt most nem az a cél, hogy tömegek jöjjenek és olvassanak. Ha összesen 2-3 ember fog elgondolkodni azokon a dolgokon, amiket szeretnék leírni, már nem volt hiába.

Valami hülye küldetéstudat vezet. Néhányszor csúnyán pofára estem azzal, hogy legbelsőbb dolgaimat elmeséltem embereknek azért, hogy ők is tanuljanak belőle, tudják, hogy a mai orvostudomány és a TUDOMÁNY rettentes tévutakon jár. De a vége általában csak az lett, hogy én lettem hülyének nézve. Úgyhogy sokáig magamban tartottam egy csomó információt, amit saját bőrömön tanultam meg. De aztán gondoltam egy nagyot, és azt mondtam, meg fogom írni mindezt egy álnév alatt, "titokban", és nagyon meg fogom válogatni, kiknek árulom el a blog címét.:)))

Amiről ez a blog szólni fog, az az, hogy hogyan gyógyultam meg egy, az orvostudomány által gyógyíthatatlannak minősített autoimmun betegségből, a sokizületi gyulladásból.

A blognak egy biztos olvasója már van: az én csodálatos férjem, akit azután ismertem már meg, hogy meggyógyultam, de aki mindenről tud, és kapcsolatunk hajnalán rögtön elmeséltem neki egy előző életemet, hogy lássam, csuklik-e egyet, vagy tudunk együtt haladni ezen az úton. És nagy boldogságunkra tudunk!:)))

Szóval akkor a pasival az oldalamon belevágok, és remélem, legalább egyetlen egy embernek fogok tudni segíteni majd valamikor ezzel a bloggal.:)))