10 évvel ezelőtt indult a dolog. A kezemen a középső ujjamnál a legelső izület piros volt és fájt. Mintha beütöttem volna valahová, de nem emlékeztem, hogy beütöttem. Sokáig nem is múlt el. Aztán fájt a talpam az ujjaim alatti párnás részen. Azt gondoltam, a sok gyaloglás meg a cipők kialakítása miatt. De a kettőt nem hoztam összefüggésbe.

Mikor hónapok teltek el, és a másik kezemen is piros lett az izület feletti bőr, akkor már gyanús lett a dolog, és egy orvos rokonunk javaslatára felkerestem a Nagy Fehér Doktornőt a neves kórházban. Már a bejutáshoz is 6 hét kellett, és mire hozzá eljutottam, addigra már fájdalmaim is voltak, szedtem is a fájdalomcsillapítókat rendesen.

Úgy vizsgált meg, hogy hozzám sem ért. Említettem neki, hogy a talpam is fáj, de azt se nézte meg közelebbről, hogy mi lehet a gond. Annyit kérdezett: "Hány éves maga?" Mikor megmondtam, hogy 29, úgy nézett rám, hogy azt a nézést kiheverni több évig tartott. Benne volt minden: a szánalom, a közöny, a felsőbbrendűségi érzés, csak egy valami nem. Az ő tehetetlensége. Ő elfogadta, hogy ez már csak így van, vannak betegek, akiket "meg TUDUNK gyógyítani", és vannak ilyen kis szerencsétlenek is, akiknek már 29 éves korukban kimutatható a vérükből az emelkedett reuma faktor. Ők így jártak, nekik ezt dobta a gép.

Azért felírt valami kádfürdős akármit, ami semmit sem használt az ég egy világon, csak egyre rosszabbul lettem. Lassan már a térdeim és a könyököm is fájni kezdett, hol itt, hol ott gyulladt be egy-egy izület. Szedtem a gyulladáscsökkentőket, amik épp csak annyit használtak, hogy valamennyire tudtam mozogni. De túl egyszerű lett volna az élet, ha akkor csak ezek a fájdalmak és ez a betegség van az életemben...